A Börzsöny élővilága

A Börzsöny hegység nagy része a hivatalos növényföldrajzi besorolás alapján - a Cserháttal és a Gödöllői-dombvidékkel együtt - a Pannóniai flóratartomány Északi-középhegységi flóravidékének, nógrádi flórajárásába (Neogradense) tartozik. Azonban a Dél-Börzsönyben (kb. Törökmező térségében) fontos flóraválasztó határ húzódik, mely egyben a hegység déli felét már a Dunántúli-középhegység flóravidékének, Dunazug flórajárásába sorolja. A felsorolt tájak közül a Börzsöny emelkedik a legmagasabbra, így ennél és északi földrajzi helyzeténél fogva, a közeli rokonság jeleit a Kárpátok vonulatával e tájegység viseli leginkább magán. Emiatt növény- és állatvilága számos értékes, hazánkban másutt alig található ritkasággal dicsekedhet. Emellett mind a mai, mind nagyrészt a múltbéli körültekintő erdőgazdálkodásnak köszönhetően - az ország átlagos viszonyaival szemben - jónéhány helyen találhatók természetközeli állapotú, természetszerű, alig bolygatott erdőállományok. A hegység java része a Duna-Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi oltalma alatt áll, és egyben büszkeséggel mondhatjuk, hogy itt található hazánk egyik erdőrezervátuma is, a közel 400 hektáron elhelyezkedő Pogány-Rózsás csoport.

A Központi-Börzsöny csúcsain és meredek oldalú gerincein kisebb arányban a magas középhegységekre jellemző montán bükkösöket, míg jelentősebb területi kitejedésben szubmontán bükkösöket találunk. A jégkorszak előtt is őshonos bükk az északi lejtőkön akár a 3-400 m tszf. magasságú hegylábakig is lehúzódik. A délies kitettségű oldalak hegylábain gyertyános-tölgyeseket, míg magasabban már gyertyános-bükkösöket találunk.A hőtöbblettel rendelkező és megfelelő talajadottságú részeken még a cseresek is felellik életfeltteleiket, míg a gyertyán a Magas-Börzsönyben általános elegyfaként csaknem mindenütt előfordul. Ezenkívül a mezo és mikroklimatikus hatásoktól, a talajtípusoktól függően megjelennek a sziklai bükkösök, a juharral kevert szurdokerdők és a kopárabb, sekélyebb termőrétegű helyeken a kőrisek és hársfafajok. Külön értéket jelentenek a beékelődő szilikát sziklagyepek is. A patakvölgyekben égerligetek találhatók, de ahol a vízviszonyok lehetővé teszik forráslápok és a patakmenti vegetációk fajai színesítik a társulások mozaikos világát.

A bükkösök alatti zónában tölgyes erdőket találunk, amelynek uralkodó fafaja a kocsánytalan tölgy, melybe helyenként társulás szinten is nyomot hagyó mértékben elegyedik a gyertyán és a cser.
A Dél-Börzsöny jellegezetes társulása az alig embermagasságú fákból álló, mégis idős korú ún. karszt-bokorerdő, amelyben az alacsony termetű molyhos tölgy és virágos kőris az alapvető állományalkotó fafaj.

A fenti - korántsem teljesességre törekvő - felsorolású társulásokban számos védett, és országos viszonylatban is ritka lágyszárú növényfaj talál otthonra. Ezek közül kiemelkedő pl. a hazánkban csak két helyen élő havasi varázslófű, a kárpáti-pannon bennszülött magyar kőhúr, vagy a sziromlevelei helyett a csészeleveleinek változatos színével „hódító” pirosló hunyor. E két utóbbi növény itt éri el elterjedésének (észak)nyugati határát. Ugyancsak kiemelkedő bennszülött ritkaság a Dél-Börzsönyben élő magyarföldi husáng is, amely a megközelíthetetlen sziklagyepek ernyős növénye.

Az erdők koratavaszi ébredésekor jelennek meg - sokszor érzékszerveinket gyönyörködtető tömegben - a feltűnő, ma még a gyakorinak mondható geofiton fajok, mint a védett hóvirág vagy az illatos keltikék. A későbbiekben találkozhatunk itt a szintén védett, erősen mérgező apró cserjévé terebélyesedő farkasboroszlánnal vagy a sárga virágairól közismert kankalinokkal is. A nyári erdők érdekessége a szintén védett, nagy termetű, feltűnő – és nevéből adódóan - jellegzetes virágokat mutató turbánliliom. A nyár és ősz jellemző erdei növényei az orchideák, amelyek trópusi rokonaikkal ellentétben általában kis termetűek és a talajszinten találhatók. Leggyakoribb képviselőik a kosborok és a madársisakok.

Az őszi gyepekben találhatók meg a tárnicsok, amelyek kék színárnyalata - e növények tudományos neve a gentiana révén - külön nevet kapott. Ez az enciánkék. A Szent-László tárnics és a kornis tárnics üdébb, míg a Börzsönyben csak egy helyen található osztrák vagy csinos tárnicska szárazabb gyepekben fordul elő. És természetesen nem feledkezhetünk el az ősz jellegzetes hirnökéről, a bolygatott hegyi rétek és kaszálók tömegesebben virító védett ékességéről, az őszi kikericsről sem.

A természetközeli, változatos és sok helyütt zavartalannak mondható élőhelyek magukban hordozzák az állatvilág sokszínűségét is.
Az ízeltlábúakat tekintve elsőként a nagy testű fajok, mint a színezetében is feltűnő, bükkösökhöz kötődő rovarok, mint a havasi cincér, vagy éppen a korhadó faanyagban bővelkedő tölgyeseket kedvelő szarvasbogár és orrszarvúbogár, illetőleg a nappali lepkék, mint az utakon gyakran elénk repülő nappali pávaszem vagy az irizáló szárnyú színjátszó lepke keltenek feltűnést.

A peterakás szempontjából a zárt erdők alján élő keltikékhez, ám felnőtt életmódjában már a napfényes tisztásokhoz kötődő kis apolló-lepke országos hírű állománya él a Börzsönyben.
A tiszta vízű, természetes állapotú hegyi patakok bioindikátora a kövi rák, amely rendkívül érzékeny a különböző vízszennyező anyagokra. Ugyancsak ilyen vizeket kedvel a fokozottan védett, kárpát-medencei bennszülött magyar márna. E halfaj tudományos nevében a híres természetkutató Petényi János Salamonnak állítottak emléket. Említést érdemelnek még a börzsönyi halfauna további jeles tagjai is, így a védett fürge cselle, fenékjáró küllő és kövicsík is.

Életük egy része során szintén vízhez kötődnek a kétéltűek is, amelyek közül leginkább az erdei béka és nedves, esős időben mutatkozó, fekete bőrén sárga foltokat (valamint mérgező váladékot) viselő foltos szalamandra kerülhet elénk. A hüllők osztályát a tekintélyes méretűre megnövő erdei sikló, és a kígyókkal gyakorta összekevert lábatlan gyík képviseli.

Fontos megjegyezni, hogy a Börzsönyben és tágabb környékén nem él mégeskígyó; valamint jó tudni, hogy hazánkban az összes kétéltű és hüllő védett – azaz háborgatásuk, netán elpusztításuk törvénybe ütköző cselekedet!
A hegység madárvilága szintén számos montán elemmel dicskedhet, melyek közül az egyik legnagyobb értéket az erdőgazdálkodás mikéntjét is jelző faj, a fokozottan védett fehérhátú fakopáncs jelenti. Ez a harkály speciális életmódja és táplálkozása okán kötődik a természetes állapotokat mutató bükkösökhöz, de kedveli a korhadó fákban bővelkedő tölgyeseket is. Mindenennek alapján nem véletlen, hogy Magyarországon az egyik legerősebb állománya épp a Börzsönyben él.
Tavasztól kezdve az énekesmadarak számos faja hirdeti jelenlétét a közönségesnek mondható erdei pintytől kezdve ritkábbnak mondható bajszos sármányon át a már csak igazi hozzáértők által észrevehető, rejtett életmódú kis légykapóig.
Ha a hegyek felett ragadozómadat látunk keringeni, szinte biztos, hogy egerészölyvvel van dolgunk. Szerencsére ma még nem ritka a földi darázs- és méhfajok lépén élő darázsölyv sem. Az igazi féltett madárritkaságok, mint a parlagi sas, a kerecsen- és a vándorsólyom azonban már csak egy-két párban fészkelnek a Börzsöny területén, így távcsövünk látómezőjébe kerülésük csak a kivételes szerencsének köszönhető, csakúgy mint az erdőkben fontos ökológiai szerepet betöltő ragadozó emlősök közé sorolható hiúz és vadmacska megpillantása.

A nagytestű emlősökkel való találkozás esélyét így legfőképp a vadászható vadfajok, azon belül is a nappali életmódú őz és muflon adja meg, mivel a legtöbb területen emberi jelenlét állandósulása okán a gímszarvas és a vaddisznó inkább éjszakai életmódra tért át. Ugyanakkor természetesen a koraőszi erdők nem nélkülözik a szarvasbőgés hangjainak felvonultatását sem, csakúgy mint a vad jelenlétének egyéb nyomait (túrások, fekvések, hullaték, stb.). A kisemlősök közül az erdei egerek mellett a bőregerek, azaz a denevérek érdemelnek feltétlen említést, hiszen a hazai fajok szinte mindegyike előfordul a hegységben vagy közvetlen környékén. Az erdős területeken természetesen elsősorban a barlanglakó és az odúlakó fajok előfordulásai és állományai számottevőek. E fajok körébe sorolható a fokozottan védett patkósdenevérek mellett a nagyfülű- és a csonkafülű denevér, valamint a pisze denevér is. Ugyanakkor mivel a vulkáni alapkőzet miatt a Börzsönyre nem jellemzők a barlangok, a denevérek téli szállásra az itteni csekély számú bányavágat mellett a közeli Naszály-hegy kiváló adottságú barlangjait használják.